[12-1]
Váratlan ért Devon hangja, így kissé össze is rezzentem rá, de aztán rögtön el is szégyeltem magam, mert tudtam, hogy érezte ő is. Ebben a kikényszerített pózban a lehető leginkább rá voltam utalva erre a férfira és rendkívül bosszantott, hogy minden egyes légvételem érezte, akár csak én az övét. Főleg azért, mert voltam oly' ostoba hajadon, hogy kellemesnek találtam az egészet.
- Nocsak, azt ne mond, hogy rögtön előhúzol majd egy piknik kosarat is.
Dünnyögtem orrom alatt morcosan a fejfájástól és egyre inkább mozgattam, tekergettem csuklóimat holott éreztem ezzel csak rontok a helyzeten. A kötél fájdalmasan dörzsölte bőrömet, de ha továbbra is mozdulatlan tartom félő, hogy ujjaimba soha többet nem áramlik majd tovább a vér. "Ezért még megfizetsz Devon Asgall." Esküdtem magamban a hajnali napsugaraktól hunyorogva, de igyekeztem a kényelmetlenségeim ellenére is végre napfénynél szemügyre venni a környezetemet. Ahogy sejtettem. Fogalmam sem volt merre lehetünk éppen. Illetve halovány sejtéseim azért akadtak, de most sajnáltam csak igazán, hogy ennyire az elméleti oktatásra fektettem a hangsúlyt, s magát a birodalmat sosem jártam még körbe. Gyakorlatilag azt sem tudtam hogyan is néz ki a királyság, amit majd örökölni fogok, csupán csak a térképekről ismertem a határokat és a domborzati viszonyokat, de a távolságokat megtapasztalni, hogy konkrétan mekkora területekről is beszélünk még sosem volt alkalmam. Így már az nehezemre esett, hogy az egy éjszakai lovaglás üteme alapján megsaccoljam, hogy melyik város vagy tepelülés környékén járhatunk éppen. Az éjszaka folyamán azon is elgondolkodtam; miért pont Belpan? Még térképen nézve is hatalmas távolság volt országaink között, és ha nem maga a belpani király merénylete ez, akkor ugyan miért pont az a távoli ország Devon úticélja? Amennyiben nem királyi megbízást teljesít, találhatott volna közelebbi találkozóhelyet is azzal, akinek át szeretne adni, hiszen az egészen nyílvánvaló volt, hogy nem a saját szakállára rabolt el. Ha váltásgdíjat akarna, nem kellene egészen a messzi Belpanig utaznunk .. Ám hiába a melengető napsugarak, most sem jutottam sokkal többre, mint a hold adta szürkületnél a csillagok alatt, így inkább a folyó tisztán csillogó víztükrére tekintettem, ahova éppen megérkeztünk.
- Ha szeretne, nyugodtan elmehet megmosakodni, biztos vagyok benne, hogy kissé felfrissítené. Addig is, eloldozom a kötelet, de kérem, Hercegnő, ne próbáljon meg megszökni, hiszen úgy is tudja, hogy felesleges próbálkozni. Nem jutna messzire, mielőtt újból elkapnám, és biztosíthatom afelől, hogy azután már nem leszek ilyen kegyes Önhöz.
Lepislogtam a férfira amikor leemelt a lóról, de szerencsére nem engedett el azonnal. Az egész törzsem, derekam most kezdett el sajogni az éjszakai kifacsart testhelyzetű lovaglás miatt, de csak makacsul összepréseltem ajkaim. "Sosem felesleges próbálkozni!" Szemeim villantak csak fel a férfira, de nem szóltam egy szót sem, mert abban viszont biztos voltam, hogy nem jutnék messzire. Ilyen körülmények között semmi képpen sem. A szökést azonban sosem hasztalan megpróbálni csupán csak akkor, ha azt esztelen viszi véghez az ember leánya. Nekem viszont már volt tervem erre a célra, csupán csak az újabb naplementét kell megvárnom vele, avagy ha sikerül mégis rábeszélnem Devon-t, hogy térjünk be egy lakott településre, úgy ott még több lehetőségem lehetne. Gyanítottam ugyan, hogy ezzel a férfi is tisztában van, de azt nem tagadhatta, hogy nem hurcolhat napokon keresztül egy száll hálóingben.
- Ezek után pedig mik a terveid?
Akaratlan is fáradtan sóhajtva tettem fel ezt a kérdést, mint egy anya, aki ostoba gyermekének tettei láttán már csak fejét képes csóválni. Biztos voltam benne, hogy Devon terve nem sikerülhet, de hogy ez a magabiztosság honnan ered, rejtély volt. Mindenesetre erősen belekapaszkodtam miközben egy futó pillantást vetettem kisebesedett vörös csuklóimra, de nem érintettem meg őket. Még csak dühös pillantást se kapott egykori testőröm, csupán csak elsétáltam mellette a folyóhoz, s hálóingem magam alá igazítva lágyan, letérdeltem a piszkos földre lábaimra ülve és előrehajoltam, hogy hezitálás nélkül mártsam bele a feltehetőleg jéghideg vízbe karjaim könyékig. Bár ajkaimra haraptam, fájdalmas szisszenésem így is kiszökött, s még szemem is összeszorítottam egy másodpercre az erős csípő érzésre, amit a csuklóm körüli kisebesedett bőr és a víz érintkezése következtében éreztem. Pár másodpercig mozdulatlan maradtam előrehajolva, de mikor kiemeltem karjaim, tenyerembe vizet mertem és arcot is mostam egyuttal, hogy ne kelljen mégegyszer csuklóimat kitennem a vízbemártásnak. A folyó vize valószínűleg hidegebb volt, mint én azt érzékeltem, de a kialvatlanságtól az én testem sem volt mondható éppen normál hűmérsékletűnek. Nedves tenyereim ölemben nyugtatva fordultam Devon felé egyenes tartással.
- Itt szándékozunk reggelizni, avagy betérünk végre egy lakott településre?
Szándékosan volt vádló a hangsúlyom, semmi okom nem volt rá, hogy kedves legyek vele, ennek ellenére, ha most előkapna valóban egy pokrócot és némi gyümölcsöt reggelire már valóban erősen úgy érezném, mintha csak egy kiránduláson lennénk. Ez az elképzelt jelenet pedig apró mosolyt csalt az arcomra, de meg is ráztam a fejem halványan. Azonban amikor Devon ismét a lovához lépett gyanakodva kezdtem figyelni ténykedését, s ha bár pokrócot nem is, de egy almát mindenképpen elővarázsolt és felém dobta. Fürgén, gondolkodás nélkül nyúltam ki és kaptam el, ám ennek következtében kissé oldalra billentem a folyó felé és nem sokon múlott, hogy bele is essek. Morcosan pillantottam vissza a férfi felé, aki eközben már saját reggelijébe harapott bele. Érdeklődve álltam fel és az állat mellé lépve - na nem Devon, hanem az a másik, az a négylábú - vettem a bátorságot és belekukkantottam én is a nyeregtáskákba, hogy ugyan mi minden lapul még ott. Nem voltam biztos benne, hogy a férfi engedi ezt nekem, így szabad kezemmel amiben az almát markoltam próbáltam őt távol tartani, hogy legalább az egyik táskát megleshessem.
- Komolyan nem is értem, hogy felejthettél el ruhát betenni nekem, ha már reggelink is van! - hirtelen eszembe jutott valami és felhagyva a táskák átkutatásával Devon-ra tekintettem szorosan előtte állva. - Vagy csupán csak ennyire kedvedre való, hogy hálóingben láss?
Kacéran elmosolyodtam arcát figyelve, főleg mert tudtam, hogy nincs igazam, de szerettem őt heccelni és kíváncsi voltam reakciójára. Talán, ha a mai nap engedelmesebb leszek az éjszakára alább hagy kicsit a figyelme, így még több esélyem lesz megszökni, amíg alszik. Egyetlen nagy előnyöm volt ezzel a férfivel szemben, meg úgy bármelyikkel szemben. Még pedig az, hogy én akár három éjszakán át is kibírom alvás nélkül, hiszen amióta az eszemet tudom a rémálmaim mindig is a nyugodt pihenés útjában álltak, így eléggé megedzőttem ezen a téren. A gond csak az volt, hogy ezt Devon is nagyon jól tudta, így ha nem akarom az elkövetkezendő éjszakát is hátrakötött kezekkel tölteni, akkor ma amennyire csak lehet engedelmes fogolynak kell lennem, így nagyot haraptam saját almámból továbbra is tartva a szemkontaktust.
|
Megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, ahogy a hercegnő közölte, egészen biztos abban, hogy rosszul játszom az emberrablót. Való igaz, hogy egy igazi rabló nem bánt volna ilyen kegyesen a foglyával, hogy nem törődött volna azzal, miben van, fázik-e, mint ahogy beszélgetésbe se elegyedett volna vele, de én egyáltalán nem láttam értelmét az e fajta magatartásnak. Nem is lettem volna képes így viselkedni senkivel sem, mert habár igaz, hogy nagyon rideg és távolságtartó vagyok mindenkivel, hogy nem beszélek sokat, de ez még nem jelenti azt, hogy embertelen is lennék. Félig az én véremben is királyi vér folyik, és az életem nagy részét a palotában töltöttem, az etikettet nagyon jól megtanultam, tudom a rangom, mint ahogy azt is, hogy hol a helyem - a sok bűnözővel ellentétben én nem gondolom magam felsőbbrendűnek csupán a tény miatt, hogy a foglyom a jelenlegi helyzetében alárendelt szerepet tölt be.
Mindez miatt éreztem annyira különösen magam. Elraboltam a hercegnőt, és elárultam, de valahogy mégsem volt ez a helyzet olyan, mintha éppen egy bűncselekményt követtem volna el, mintha éppen a hercegnőt akarata ellenére cipelném magammal egy távoli országba, sokkal inkább olyan, mintha még mindig a testőre lennék, s a palotát megtámadták, a hercegnőnek pedig nem volt más választása, minthogy elmeneküljön - ezzel lehetne magyarázni a hiányos öltözetét. Botor dolog lett volna azonban, ha túl sokáig hagyom magam ebben az ábrándban időzni, hiszen akkor még megfeledkeznék a valóságról, és arról, hogy a hercegnő bizalmát teljesen elvesztettem, habár azt soha ki sem érdemeltem. Emiatt volt szükséges az, hogy gyökerestül kitépjem ezeket a gondolatokat a fejemből, és inkább a célomra és az előttünk levő útra koncentráljak - nem szabad, hogy a hercegnő kétes megjegyzéseivel megingasson egyébként is eléggé ingatag elhatározásomban.
Következő megszólalásait a hercegnőnek figyelmen kívül hagytam, és inkább csak tettem a dolgom. Egyedül annyi szerencsém volt, hogy nagy valószínűséggel a hercegnő is kissé megfeledkezett a valódi helyzetünkről, ugyanis már koránt sem volt olyan harcias, nem ellenkezett velem, hanem hagyta, hogy azt tegyek, amit akarok, ezáltal nagyban megkönnyítve a dolgomat. Ugyanis nem szívesen bántottam volna, de ha arra szükség van, akkor akár a vállamon cipelve is elviszem Belpanba, jól megkötözve.
Az út további részét csendben tettük meg, amit egyáltalán nem bántam. Szükségem volt egy kis nyugalomra ahhoz, hogy végig vegyem magamban, pontosan mit is akarok csinálni, mennyi időbe telik, amíg elérünk Belpanba, mint ahogy azt is át kellett gondolnom, hol és melyik város az, amiben már nyugodtan megállhatunk anélkül, hogy az a veszély fenyegetne, hogy ránk találnak. Biztos voltam abban, hogy már rég kerestetik a hercegnőt, először azonban biztosan a főváros minden egyes szegletét fésülik át, és azt is inkább nappal, hiszen sötétben sok mindent nem látnának. Majd ha a fővárosban nem találják, átkutatják a környező erdőket, ez azonban legfeljebb a nap végére következne be, ha nem másnap, addigra pedig mi már rég messze leszünk innen. Annyi azonban biztos, hogy a város, amihez hajnalban érni fogunk, még nem biztonságos, de nem is az esetleges jelenlevő, hercegnő után kutató csapatok és katonák miatt, hanem azért, mert ez a település még túlságosan közel van a fővároshoz, itt még nagy a valószínűsége, hogy a nemesek és befolyásosabb emberek ismerik a hercegnő arcát, én pedig nem kockáztathattam meg azt, hogy lebukjunk. Még jóval több utat kell megtennünk ahhoz, hogy nyugodt szívvel, különösebb veszélyeztetettség nélkül betérhessünk egy faluba vagy városba, ahol a hercegnőnek lehet venni valamilyen egyszerű, de kényelmes ruhát.
E tekintetben annyi szerencsénk van, hogy ez az erdő, amiben jelenleg is haladunk, még több mérföldön keresztül tart, a pereméhez közeledve azonban egyre jobban kiritkulnak a fák, míg végül rétek, illetve mezők át nem veszik a helyüket. A nyílt terep azonban nagyon kedvezőtlen a számunkra, hiszen ott könnyedén észre vehetnek bennünket, és könnyedén szemet szúrhat a hercegnő kinézete. Az egyedüli biztonságos út innen a határhoz a hegyeken keresztül vezet, ahová ebből az erdőből át lehet térni, azonban ott még viszontagságosabb az időjárás, ráadásul vannak olyan meredők lejtők is, ahová lóháton nem kapaszkodhatunk fel, a hercegnő pedig mezítláb van... Lehet mégis be kellene térni a következő városba, hogy ruhát vegyek a hercegnőnek? - merült fel bennem a kérdés, amin hiába rágódtam egész éjszaka, döntés nem született. Nem tudtam, mennyire bízhatok a hercegnőben, ugyanis szinte biztos voltam abban, hogy ha eloldozom vagy netalán megkötözve magára hagyom, megpróbál megszökni. Ilyen létfontosságú dolgot pedig nem bízhattam a véletlenre.
Végül, anélkül, hogy észrevettem volna, megjelent az első hajnali napsugár, amely lágyan hatolt be a fák lombkoronáján keresztül. Összevont szemöldökkel pillantottam fel a fényforrásra, majd le a mellkasomnak dőlő hercegnőre, aki szintén ébren volt egész éjjel - legalábbis a sötét karikák a szeme alatt erről tanúskodtak. Az egész éjszaka való lovaglás összekötött kezekkel biztosan nagyon megviselte, így jobbnak láttam, ha tartok egy kis pihenőt, ami idő alatt eloldozom őt is. Habár én még bírtam volna tovább is a kialvatlanság ellenére is, de első helyen a hercegnő épsége állt.
Mielőtt azonban megállítottam volna Feront, balra irányítottam, majd lassú léptekben vezettem őt abba az irányba, amelyről úgy véltem, egy folyóhoz vagy kis patakocskához vezet. Ha már egyikünk se aludt egy percet sem azóta, amióta útra keltünk, egy kis hideg, friss víz az arcba biztosan fel fogja élénkíteni kissé a hercegnőt is. Arról nem is beszélve, hogy ha igényt tart rá, le is moshatja magáról az út porát - biztos voltam abban, hogy az is kissé jobb kedvre deríteni. Aztán, ha mindez megtörtént, egy rövid reggeli után ismét útnak indulnánk, hiszen még van egy kis távolság köztünk és a város között - ez idő alatt pedig még el kell döntenem, hogy térjünk-e be oda ruha ügyben, vagy még sem.
- Hercegnő, most egy rövid időre megállunk pihenni - közöltem vele, habár pontosan magam se tudtam, miért. Ha igazi emberrabló lettem volna, akkor nemhogy nem árultam volna el neki az ilyen jellegű terveimet, de még csak foglalkozni se foglalkoztam volna azzal, hogy mennyire gémberedtek el a végtagjai. Sőt, reggelit se kapna, hiszen ő csak egy fogoly, nem szükséges, hogy emberségesen bánjak vele.
Persze, mint már korábban is mondtam, képtelen lettem volna nem udvarias és tisztességtudó lenni a hercegnővel, mégis kétségeim voltak afelől, hogy ez mennyire helyes. Hiszen, pontosan ez az a viselkedés, amivel nemhogy a hercegnőt megtévesztem, hanem még magamat is - ami teljesen más színben tünteti fel az eseményeket, mint amiben valójában van.
Sejtéseim beigazolódtak, és rövidesen megérkeztünk egy kis tavacskához, ami mélyen az erdőben feküdt, és egy kis vízesés biztosította, hogy állandóan megfelelő mennyiségű víz legyen a mederben. Nem messze a parttól megállítottam Feront, majd lepattanva a nyeregből levettem Kriemhilde hercegnőt is Feron hátáról. Mivel biztos voltam abban, hogy a lábai és kezei teljesen elgémberedtek, ezért egy pár másodpercig még egyik kezemmel megtartottam őt, nehogy elessen.
- Ha szeretne, nyugodtan elmehet megmosakodni kissé, biztos vagyok benne, hogy kissé felfrissítené. Addig is, eloldozom a kötelet, de kérem, Hercegnő, ne próbáljon meg megszökni, hiszen úgy is tudja, hogy felesleges próbálkozni. Nem jutna messzire, mielőtt újból elkapnám, és biztosíthatom afelől, hogy azután már nem leszek ilyen kegyes Önhöz - magyaráztam neki, miközben először kicsomagoltam a pokrócból, utána pedig megszabadítottam a csuklóit a kötéltől.
Csak egy pillantást vetettem a vörös foltokra, amik puha, finom bőrén éktelenkedtek annak jeléül, amit tettem vele. Nem akartam ezzel foglalkozni, nem akartam, hogy ez még jobban megingasson, bár ahogy felnéztem a hercegnő arcára, és tüzes tekintetével találkoztam, rájöttem, hogy a hercegnő kisugárzását csak még fenségesebbé, csak még erősebbé tenné a sebek jelenléte - mint ahogy a férfiak is büszkén viselik azokat. Persze ettől függetlenül nem szerettem volna maradandó sérüléseket okozni neki.
Miután biztosra vettem azt, hogy a hercegnő megértett mindent, Feronhoz fordultam, és elkezdtem lecsatolni róla minden felszerelést, így nemcsak a zsákomat vettem le, hanem a nyerget és az ehhez hasonlókat is. Azt persze nem kockáztathattam meg, hogy elszaladjon, ha hall valami hirtelen zörejt, amitől megijed, ezért kikötöttem egy fához, de egyébként hagytam, hadd legeljen és pihenjen egy kicsit ő is.
|
Kicsit ugyan dünnyögtem orrom alatt Devon megjegyzésére a ruháimat illetően, de nem vágtam közbe és nem is tagadtam annyira fennhangon, elvégre férfi volt, ugyan mit értett ő ahhoz, hogyan illik öltözködnie egy hercegnőnek? Pedig én még abba a bizonyos visszafogottabb fajtába tartoztam saját bevallásom szerint. Nem szerettem a nagy abroncsos hatalmas pufók szoknya részekkel megáldott egyberuha csodákat, amikben úgy fest szerencsétlen áldozat, mint valami két lábon csoszogó muffin. Jobban preferáltam az egyszerű leejtésű szoknyákat, amik lebegnek utánam, mégsem annyira bő, hogy futás közben hasra vágódjak, s ha úgy tartotta kedvem még nyeregbe is pattanhattam benne, bár voltak azért külön lovagló ruháim is. Érdekes azokat Devon ezek szerint nem lelte meg a tengernyi ruhám között, ezek szerint legalább nem kutakodott annyit a szobámban. Ha mégis, valószínűleg azokat sem találta elég megfelelőnek, ezen pedig elgondolkoztam pár percet. Föld színeket kedveltem jobban, már ha lovagló ruháról volt szó, de igaz, ami igaz, hogy látszott rajta; ez egy hercegnő ruhája. Semmi fodor, semmi csipke, de finom anyagból készült, tökéletesen a testemre simult, egyáltalán nem akadályozott a szabad mozgásban. Oh, hogy mennyivel szívesebben viselném most azt, mint ezt a lenge hálóruhát! Fel nem foghattam Devon gondolatmenetét, mert szerintem egy nő fehér átlátszó selyemben mégis csak látványosabb, mint az általa nem megfelőlnek titulált ruhákban. De nem szóltam, csak morcosan sóhajtottam egyet, hiszen sikeresen elterelte a gondolataimat a kémekről. Akármennyire nyugtalanít ez az információ lassan be kellett látnom jelenleg nem tehetek ellene semmit, azzal pedig ha tovább tépelődök, csak a mostani helyzetemen rontok. A jelenre kellene figyelnem és a lehetőségeket keresni a szökésre nem pedig ilyen kényelmesen üldögélni Devon karjai között a lovon... Mégsem egyenesedtem ki újra, inkább a sötétséget fürkésztem és jobban megszorítottam a ruháját hasfalánál amíg azon rágódtam mennyire bízhatok meg benne ezek után. A válasz az lenne: semennyire. Miért hittem akkor neki mégis, hogy nem árult el senkinek semmit a rémálmaimról? Ebből viszont biztosan lett volna haszna.. ezért úgy döntöttem, nem hiszek neki. Nem olyan férfinak ismertem meg, aki ennyire haszonleső lenni, de teljesen világossá vált, hogy csupán egy maszkot láttam nem többet. "A hangja mégis ugyan az a modorával együtt és ez .. ez annyira megnehezíti a dolgokat." Újabb sóhaj. "Vagy még most is csak egy maszkot hord? Ki lehetsz te igazából Devon Asgall?" Kivételesen még arra sem reagáltam egyből, hogy füstbe ment a tervem, mert annyira felháborított, hogy Devon leszólta a ruháimat, majd pedig képes volt azt mondani, hogy nem árulta el senkinek sem a titkaim. Mellesleg .. nem csak a rémálmom volt, amit féltem, hogy elsutyorgott olyan füleknek is, akiknek semmi köze hozzá, hanem .. az utóbbi időben egyre gyakrabban tettem vele sétákat a kertben szabadidőmben és burkolt panaszkodás közepette sok olyan dologba avattam bele, ami a királyi család magánügye lenne. Hiába, úgy éreztem benne megbízhatok, ő megért majd, elvégre ő volt az egyetlen olyan testőröm, akit az én korosztályomnak mondhatok. Élveztem, hogy végre egy korombeli férfival tölthetem az időmet kötöttségek nélkül, s önmagam lehetek előtte, mert nem egy nemes volt, nem egy ficsurka, aki azért érkezett, hogy udvaroljon és a kezemet kérje apámtól. Valószínűleg Devon számára azok a mondatok, mik elhagyták duzzogó ajkaim ezen séták alkalmával nem voltak többek egy hercegnő panaszkodásánál, de nekem .. Erős akartam lenni, ami azt jelentette soha nem mutathatom ki a gyengeségeim, de mellette, vele olyan felszabadultnak éreztem magam és nem bántam, ha ő meglátja mennyi teher nyomja a vállam, mennyi felelősség, elvárás és hogy néha napján mennyire elfogy az erőm és csak egyszerűen egy nő vagyok, aki felindultan panaszkodik. Ezek után mindig könnyebb volt mély levegőt vennem, kihúznom magam és tovább lépnem. Nem tudtam örüljek e annak, hogy Devon számára semmi érdekes információ nem hangzott el ezen beszélgetéseink alkalmával, amik amúgyis jobbára úgy néztek ki, hogy én dünnyögtem, sóhajtoztam, kérdéseket tettem fel, mik többnyire megválaszolatlanok maradtak, mert Devon csak egy egy hűvös, semleges válasszal felelt. Nekem viszont ezek is segítettek, hogy magamban rendezhessem a gondolataim. Szerettem hangosan gondolkodni. Most viszont nem tehettem meg a közelében ezt, így kénytelen voltam ajkaimra harapni és erőt venni magamon, hogy újra eltávolodjak tőle és kihúzzam magam a nyeregben, de mielőtt erre rávehettem volna magam, megszólalt.
- Ruhával ugyan nem tudok szolgálni egyelőre, de az megoldható, hogy ne fázzon ennyire.
Őszinte meglepettséggel tekintettem volna rá hátra, de túl kényelmetlen lett volna annyira kifacsarni a nyakam és szükségtelen is volt, mert Devon perceken belül az engedelmes, igen csak nyugodt természetű ló mellett termett. Lenéztem rá kérdőn felvont szemöldökkel, de amikor már a derekamért nyúlt, én a számat nyitottam.
- Ugyan nem raboltak még el, de egészen biztos vagyok benne, hogy rosszul csinálod.
Meztelen kis talpaim a hideg, durva földre értek, de nem rezzentem össze. Kihúztam magam és mélyen a szemébe tekintettem felvetve fejem. Megrendített előbbi hangsúlya, amitől egy pillanatra úgy éreztem, ez csak egy kilovaglás, semmi több, de egyből meg is bántam, hogy egyetlen gyengébb hangsúlya miatt képes voltam akár csak egy másodpercre is megfeledkezni árulásáról. Ha nem lettem volna ilyen finom úrihölgy, biztos, hogy bokán rúgom.
- Ilyen illedelmes fogoly sincs még egy, mint én, aki használja a kérem szót. Meglátod ezek után nem fogom többet! Pedig valóban csendben lettem volna, amíg ruhát szerzel nekem, hiszen az én érdekem is, hogy ne fagyjak halálra, nem de bár?!
Vontam fel szemöldökömet tovább morogva, amiért elutasította szép kérésemet a közeli városba való betérést illetőleg. Ugyan tudtam, miért tett így, de ez még nem menti fel őt az alól, hogy nem teljesítette az igen csak szelíd kérésemet. Amíg én orrom alatt dünnyögtem neki, ő fél kézzel előhalászott egy pokrócnak kinéző holmit.
- Azt szándékozod rám teríteni? - Méregettem az anyagot gyanús tekintettel, de természetesen nem volt beleszólásom, Devon egyből körém csavarta én pedig, ha akartam, ha nem, felsóhajtottam a kellemes melegségre. - Végül is, megteszi. De ugyan, hogy fogok én így ..
Kezdtem volna akadékoskodni a lovaglást illetőleg, hiszen így már kapaszkodni sem tudtam volna belé a hátrakötözött kezeimmel. Amint erre rájöttem, hogy piszkálni sem fogom tudni, morcosan ráncoltam össze a homlokom azt gyanítva, hogy valójában ez volt vele a szándéka és nem is az, hogy engem melegen tartson. Viszont mielőtt még akárcsak a mondatot befejezhettem volna újra feltett a lóra oldalvást ülve, amit kifejezetten nem szerettem. Állítólag a nemes úrihölgyek így lovagoltak, de nekem kimondhatatlanul kényelmetlen volt, ám a férfi következő tettével szintén belémfolytotta az ellenkezést. Lepislogtam karjára, amivel mellkasához ölelt, és még percekig némám ültem így nekidőlve az előbb történteken gondolkodva. Hát ezt .. nem egészen így képzeltem. Teljesen váratlanul ért Devon gyengédebb oldala is, nem mintha nem ismertem volna ezt, csupán azt hittem .. ez nem volt valós, de mit is tudhatnék én mi valós és mi nem vele kapcsolatban? Mindössze csak, amikor még bocsánatot is kért tőlem, egészen olyan érzés fogott el, mintha .. akarata ellenére tenné, amit tesz. Óvatosan felpislogtam arcára.
- Tudod jól, hogy ágyban sem alszom jól a pirulákkal sem.
Szólaltam meg halkabban, s most én vettem át tőle a semleges hangsúlyt. Nem tudtam, hogy álljak ehhez a férfihoz, csak abban voltam biztos, hogy elárult engem, bármi is álljon ennek hátterében, megtette. Ahogy a menetszél arcom elé lebegtette tincseimet lecsuktam szemeim, de nem fordítottam be arcomat jobban a férfi mellkasa felé, viszont testemmel kénytelen voltam teljesen nekidőlni és rá bízni magam, hogy ő tartson meg. Lágyan megmozgattam hátam mögé kötözött karjaim, csak hogy ne gémberedjenek el teljesen, majd amennyire lehetett törzsemmel előre fordultam, így háttal dőltem a férfinak, bár lábaim a ló oldalán lógtak le ez a póz még elviselhető volt így. Szerettem volna szemben lenni és fürkészni a sötétséget és .. nem akartam, hogy lássa az arcomat, amíg gondolkodom. Már pedig az éjszaka hátralévő részében temérdek mennyiségű gondolat és emlék hömpölygött végig a fejemben, minek következtében végül a nap élesebb ébredező sugaraira hunyorogva csuktam le szemeim egy enyhe fejfájás keretében. A kialvatlansághoz hozzá voltam szokva, de testem igen csak elgémberedett, így valamikor hajnal előtt már inkább pozíciót váltottam és ismét oldalammal dőltem Devon mellkasának, de makacsul nem voltam hajlandó hozzá szólni, avagy akár csak rá tekinteni. Ugyan testem nem vacogott már a hidegtől, de úgy éreztem éppen itt lesz az ideje, hogy eloldozza a kezeim mielőtt örökre így maradának a karjaim. Lassan már alig éreztem az ujjaim, hiába próbáltam mozgatni őket. A tengernyi gondolat között megfordult az is a fejemben, hogy Devon magával hozta a piruláimat. Nem tudtam mire vélni ezt a cselekedetét, aztán úgy döntöttem nem gondolok bele többet annál, mint ami: egyszerűen nem akarta, hogy éjszaka is fent legyek és nyűgösségemmel fárasszam őt, avagy a rémálmaimmal. Bár amikor erre gondoltam aggódni kezdtem, ugyan is ismét abba az időszakba léptem, amikor a pirulák hatása csökken és csak Valda nyugtató hűvös érintése segít, hogy vissza tudjak aludni. Ezt az éjszakát még átvészeltem így, de következő napnyugtakor muszáj lesz aludnom, akár csak Devonnak. Akkor majd.. akkor talán véget érhet ez a kényszer utazás és megszökök az áruló karmai közül.
|
Nagyot sóhajtottam, amikor ismét megéreztem a hercegnő ujjait belém fúródni az előbbi figyelmeztetésem ellenére is. Igaz, akkor első sorban a csipkedésére utaltam, de azt hittem, elég érett ahhoz, hogy rájöjjön, a módszer váltás egyáltalán nem változtat a lényegen. Mindenesetre inkább csak ráhagytam, ugyanis már feltűnt, hogy mindegy, mit mondok neki, ő már csak azért is pontosan ellenkezőleg cselekszik - mint egy makacs kisgyerek. Nem, még annál is rosszabb.
Teljesen megértettem, hogy mennyire kényelmetlen neki ez a helyzet, hiszen nemcsak egy jöttment rabolta el, hanem az egyik leghűségesebbnek hitt testőre - ezt a kettőt pedig elég nehéz lehet neki egyszerre feldolgozni és elfogadni, így ha szüksége van arra, hogy engem bökdössön, ahhoz, hogy megnyugodjon, akkor ezt az egyet igazán megengedhetem neki. Nem mintha olyan nagy fájdalmat okozna, hogy ne tudnám elviselni, egyszerűen csak az idegeimmel játszott, de egyáltalán nem volt lehetetlen figyelmen kívül hagyni.
- Mélységesen sajnálom, Hercegnő, de a ruha lopása nem fért bele, ugyanis ha az információim helyesek, nem rendelkezik semmilyen olyan egyszerű ruhával, ami ne keltené fel az emberek figyelmét. Ily módon kénytelen voltam abban elhozni, amiben volt. Egyedül ez a köpeny az, amit magunkkal hozhattam - válaszoltam, megmagyarázva neki, hogy miért van még mindig hálóruhában annak ellenére, hogy én tudtam, milyen hideg van ilyenkor éjszaka, ráadásul lóháton még menetszél is van, mindennek eredményeképp pedig könnyedén megfázhat.
Bevallom, a tervem elkészítése során nagyon sok szempontot figyelembe vettem, még a legapróbb részleteket is jól kidolgoztam, nehogy bármilyen hiba csússzon a számításaimba, de erre az egyre nem számítottam. Valószínűleg azért, mert saját magamból indultam ki, és arra nem gondoltam, egy nő mégis csak más ilyen tekintetben, mint egy férfi.
Ezt követően a hercegnő némaságba burkolózott, minden bizonnyal az eddig megtudott információkon gondolkozott, amit egyáltalán nem bántam. Nem zavarta meg a koncentrációmat és figyelmemet az, hogy beszélnem kellett vele, de tény, hogy a beszéd megakadályozott abban, hogy a hallásomat kihasználva a környezetünkre figyeljek. Nem számítottam semmilyen támadásra, biztos voltam abban, hogy nem fognak itt megtalálni minket még egy jó ideig, de ez még nem jelentette azt, hogy alább kellene adnom óvatosságomból. A legtöbb hiba általában ilyenkor csúszik be, én pedig ezt nem engedhettem meg magamnak. Jelen pillanatban pedig a sötétség miatt a látásomra nem igen hagyatkozhattam, a hallásom volt az egyetlen érzékszervem, aminek jelenleg hasznát vettem. Majd ha jobban eltávolodtunk már a fővárostól, meggyújtok egy fáklyát - határoztam el magam. Az még a hercegnőnek is adna némi meleget.
A ránk telepedett csendet ismét ő törte meg, ahogy hirtelen megszólalt. Egy pillanatra el kellett gondolkoznom azon, hogy pontosan mire utal ezzel a megjegyzésével - biztos voltam abban, hogy ezt szánja válaszként arra, amikor mondtam, nem árulhatom el a küldetésem mibenlétét, de vajon mire gondolhat pontosan? Milyen szigorúan titkos dolgot árult el nekem...?
De épphogy megfogalmazódott bennem ez a kérdés, rájöttem. Hirtelen nem is tudtam, hogyan vélekedjek erről. Megértettem, hogy nem bízik már meg bennem, mint ahogy azt is, az elrablása után már bármit kinéz belőlem, mégis sértett még csak a feltételezés is, hogy a titkokat, amiket elárult magáról, felhasználnám ellene. Nagyot sóhajtottam.
- Hercegnő, tudom, hogy nehéz hinnie ezek után a szavamban, de a titkok, amiket elárult nekem, nem olyasmik, amiket oktalanul elárulnék bárkinek is. Ha attól fél, hogy a fővárosban már mindenki tud az Önt gyötrő rémálmokról, akkor megnyugodhat. Nem fecséreltem az időmet ilyen jelentéktelen dolgokra. - Nem igazán tudtam, mennyire sikerült megnyugtatnom őt, hiszen hangom se csengett túl lágyan, továbbra is érzelemmentes és hideg volt, de ezen nem tudtam változtatni. Van, ami sosem változik, semmilyen körülmények között, főleg nem azok, amik mélyen, a csontokba ivódtak bele.
Viszont amikor megéreztem, hogy a bökdösés helyett a ruhámat szorítja, a meglepettséget gyorsan felváltotta valami más, amit nem igazán tudtam meghatározni. Olyan volt, mintha a kezdeti ellenkezése és harciassága kezdene végre alább hagyni, s helyette visszatérne a régi bizalmának egy kis darabkája... Úgy szorította az ingemet, mintha vigaszt várna tőlem, mintha ez képes lenne eltüntetni a fájdalmat, vagy az előbb történteket, s habár következő szavai újból erősek voltak, én észrevettem a mögöttük lapuló szomorúságot.
Összeszorítottam a fogaimat, és vasakarattal elnyomtam magamban a késztetést, hogy visszaforduljunk, és visszavigyem a hercegnőt, majd inkább kudarccal térjek haza apám színe elé. De nem így tettem. Nem szabad, hogy ez a pillanatnyi gyengeség és a szívem enyhe összeszorulása átvegye az uralmat felettem. Ha most meggondolnám magam, és Kriemhilde hercegnő nélkül térnék vissza, akkor már tényleg nem tartoznék sehová. Se Adorába, se Belpanba... Nem riaszt meg a magány, egész életemben egyedül voltam, de haza és célok nélkül mit ér az életem? Még ha ilyen alantas dolgokra is kényszerít az apám, megteszem, hiszen ez Belpan javára fog szolgálni... Még ha csak ámítás is, még ha apám valójában csupán kihasznál a saját önző vágyai érdekében, nem érdekel, amíg tehetek valamit...
- Ne legyen ennyire naiv, Hercegnő. Gondolja magát az én helyzetembe. Maga szerint megállnék ilyen rövid időn belül a következő városban, azt mutogatva, hogy nálam van a Hercegnő, akit úgy raboltam el? - kérdeztem tőle. Hangom egyáltalán nem volt kioktató, sokkal inkább semleges, s különösen igyekeztem nem túl sokat elárulni a terveimről, habár azokat egyszerűen ki lehetne találni. A hercegnőnek pedig könnyű szerrel sikerülne is, ha tiszta fejjel átgondolná a helyzetet.
Azon mindenesetre sebesen gondolkozni kezdtem, hogyan oldhatnám meg a ruha problémát. Nem is igazán azzal volt a gond, hogy hálóruhában volt, hanem azzal, hogy az milyen vékonyka anyagból készült - habár nem értem hozzá a Hercegnőhöz, de így is éreztem a karján a libabőrt, vagy hallottam a vacogását. Nem akartam, hogy megfázzon, nem akartam, hogy megbetegedjen, mert az jócskán lelassítana minket. Igaza volt, mihamarabb ruhát kell vennem neki, de nem itt, és nem most.
A gondolatmenetemből ezúttal az rántott ki, hogy ahogy Feron kikerült valamit, a hercegnő teste nekem dőlt. Nem számítottam erre, így kissé hirtelen ért, de nem is ez lepett meg annyira. Sokkal inkább az, hogy ebben a pózban is maradt a hercegnő, nem egyenesedett ki újra, mint ahogy egészen eddig ült. Biztos voltam abban, hogy így sokkal kényelmesebb neki is, másrészről pedig ez is egy újabb jele volt, hogy annak ellenére, hogy elraboltam, még maradt benne némi bizalom az irányomban.
- Ruhával ugyan nem tudok szolgálni egyelőre, de az megoldható, hogy ne fázzon ennyire - szólaltam meg egy fokkal gyengédebb hangon, miközben megállítottam Feront.
Óvatosan leszálltam a nyeregből, majd mikor már talpam a földön volt, levettem a hercegnőt is onnét. Nem kockáztathattam azt meg, hogy amíg egy pillanatra leveszem a szemem róla, megszökik, ezért egyik kezemmel továbbra is fogtam őt, míg a másikkal lecsatoltam Feronról az egyik pokrócot, amit acélból hoztam magammal, hogy ha letáborozunk, legyen miben aludni.
- Sajnálom, de jelen helyzetben csupán ennyivel tudok szolgálni - mondtam neki bocsánatkérően, majd odalépve hozzá belecsavartam a pokrócba. Szerencsére jó hosszú volt, így a hercegnő lábait is tökéletesen befedte, nemcsak a testének a többi részét. Mikor ezzel megvoltam, féloldalvást felültettem Feronra, majd én is visszaszálltam a nyeregbe. Egyik kezemmel megragadtam a gyeplőt, és indulásra ösztökéltem lovamat, másikkal pedig magamhoz öleltem a hercegnőt egyrészt, hogy ne essen le, másrészt, hogy még a saját testhőmmel is melegítsem.
- Ma éjjel nem tervezek letáborozni, így ha fáradtnak érzi magát, nyugodtan aludjon egyet. Nem lesz a legkényelmesebb nyeregben, de véleményem szerint elég lesz ahhoz, hogy reggel kissé felfrissüljön. Ha szeretne így tenni, szóljon bármikor és adok azokból a pirulákból, hogy nyugodtan teljenek az álmai - mondtam neki, miközben Feront egy fokkal gyorsabb tempóra ösztökéltem, így ismét ügetésben haladtunk.
|
Devon szavaira, amit a kémekről ejtett el valóban meg is lepődtem. Többek között ezért is hagytam, hogy feltegyen arra a fránya lóra, ami egyébként egy igen szép és erős állat volt, biztosan nem olcsó egy ilyen paripa, így sejtettem már, hogy Devon nem csak a testőri fizetéséből éldegélhetett, vagy pedig tényleg hosszú ideje tervezte már ezt a rablást és gondosan félretette a pénzét. Szörnyű volt belegondolni, hogy tényleg akár hónapok óta készült erre és úgy volt a közelemben, úgy sétálgattunk a kertben és én .. semmit sem vettem észre. Ahogyan a kémekről sem. Hittem neki, ugyan miért ne tettem volna? Semmi haszna nem származik abból, ha hazudik a kémek jelenlétéről, maximum annyi, hogy mélyen elszomorít vele és arra késztet, hogy amint kiszabadulok és hazatérek nagytakarítást tartsak. Mert eljönnek értem, apám biztosan kiszabadít mielőtt Devon véghez vihetné az oly titkos küldetését és akár csak Belpan a látóterembe kerülhetne. Persze nem volt ennyire megdöbbentő eset, hogy a királyi udvarokban kémek tartózkodnak, de hogy valóban olyan sok lenne? Egy-kettőről édesapám is tudott, ám az tény, hogy Devon kijátszotta mindkettőnket, akárcsak az állítólagos társait, barátait. Vajon bánja egy kicsit is? Nem, biztosan nem és kár volt ezen gondolkodnom. Elárult engem, innentől semmi sem lehet mentség erre, egyszerűen el kell felejtenem a régi Devont. Inkább az esetleges kémeken gondolkodtam kik is lehetnek azok, de hirtelenjében mindenki gyanúsnak tűnt, aki csak eszembe jutott. "Ez is mind Devon hibája.." Mélyet sóhajtottam letekintve magamra, hálóruhámra és ismét elfutotta a pír az arcomat, mint mikor percekkel ezelőtt Devon megjegyzést tett rá.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg ruhát is lophatnál velem együtt? Vagy úgy tervezed hálóruhában ciplesz végig az úton?
Sziszegtem és csipkedés helyett akkor mutatóujjamat fúrtam oldalába. Nem mondta, hogy ezt nem lehet. És amúgysem féltem tőle, üssön csak le! Addig legalább nem fogom érezni ezt a fájdalmas szorítást a mellkasomban, a torkomat folytogató sírást és a megaláztatottságot. Viszont Devon ismét csak rámutatott egy nagy igazságra. Alig volt ember, aki ismerte volna az arcomat, valódi kéletemet. Eddig ez .. fel sem tűnt. Természetesnek hatott számomra, hogy nem mozdulhattam ki kíséret nélkül a kastélyból és hogy a fő városnál messzebb nem is mehettem. Elvágyni se volt időm, hiszen rengeteg mindent kellett tanulnom az uralkodással, pénzügyekkel, hadászattal kapcsolatban az pedig, hogy a szabad ég alatt avagy rosszabb esetben idegen szobában töltsem az éjszakát elképzelhetetlen volt számomra. Megesett, hogy a pirulák ellenére rémálmok kísértek és nem akartam, hogy bárki úgy lásson .. Bár volt rajtam egy köpeny a borzongató éjszakai szél így is libabőröket csalt elő, egész karom és combjaim is remegni kezdtek, ahogy a ló hátán haladtunk ügetésben a fák között. Nagyon reméltem, hogy Devon tervei között szerepel a; rendes úti ruha a hercegnőnek rész. Abban viszont nem értettem egyet vele, hogy felesleges volna a szökésre tett kísérlet. Bármikor lankadhat a férfi figyelme, nekem pedig készen kell állnom, hogy kihasználjam a kínálkozó lehetőséget, de az ellen sem volt kifogásom, hogy én magam teremtsem azt meg. De az is hozzá tartozott az igazsághoz, hogy nem ezért fúrtam ujjaim a hasába továbbra is. Egyszerűen csak .. nyugtalanított a helyzet, a hátrakötözött karok és a kiszolgáltatottság, na meg a gondolatok, hogy édesanyám és atyám mind kémekkel van körülvéve és még csak nem is tudhatnak jó részükről. Rossz érzés kerített hatalmába ettől, mintha Devon tudna valamit, amit én nem, és ez nem tetszett. Az alatt a pár év alatt, hogy sikerülhetett neki fényt deríteni - állítása szerint - meglepő mennyiségű kém kilétére? Nem hiszem, hogy a besúgók és kémek tartanának egy nagy összeröffenést minden péntek este, hogy jót pletykálkodhassanak a héten összeszedett információkon csámcsogva egy kupa sör mellett.
- Ahogyan én is osztottam meg veled szigorúan titkos dolgokat.
Jegyeztem meg, amint eszembe jutott, hogy talán a rémálmaimra vonatkozó tudását felhasználta és már terjedhetnek is a szóbeszédek .. Elfogott a keserűség, a torkomat erősebben folytogatta az a bizonyos érzés, így lehajtottam a fejem inkább és megmarkoltam ruháját hasfalánál. "Bíztam benne.." Reméltem, hogy ez a fájdalom, amit most érzek egy nap elmúlik és helyette nem marad más, csak a bosszú iránti vágy. "Mert engem senki sem árulhat el." Nem leszek olyan naiv kis hercegnő, aki bábként ül a trónon, hogy férfiak felhasználhassák. Nem, én igazi uralkodó leszek, bár tudtam, hogy az odáig vezető út túlontúl is rögös és még csak látótávolságon belül sincs az út vége.
- A kényelemre visszatérve pedig lovagolj te a hálóruhádban és meglátjuk mennyire fogod kényelmesen érezni magad.
Csattantam fel, mert lassan már a fogaim is vacogtak, s bár Devon mellkasa felőle kellemes meleg árasztotta el hátamat, nem akartam nekidőlni, a karjaiba bújni. Továbbra is ruháját markoltam, felhagytam a szúrkálódással, de nem az ő kedvéért, mindössze nekem volt könnyebb így a lovon maradni. Túlságosan fájtak már a combjaim és mint mondtam, nem akartam a karjainak se dőlni, ezért végig egyenes háttal ültem.
- Egyéb iránt pedig rengeteg lehetőséget hagytam a számodra, de te egyikkel sem éltél. - én nem tartottam a magázást, a testőreimmel soha, hiszen bennük megbíztam. - Ezért szívből remélem, hogy a következő megállónk a közeli város lesz, ahol megfelelőbb ruhát kapok.
Természetesen szándékomban állt rájátszani a hidegrázásra, hiszen Devon sem akarhatta, hogy esetleg megbetegedjek és úgy lassítsam le őt. Mindenképpen rá akartam venni, hogy még ebben a városban álljunk meg ma éjszaka, mert itt még legalább ismerhettek engem. Távolabb viszont, ahogy a férfi is volt szíves rávilágítani az ígéretemen kívül, mint hogy busás jutalomban részesül, aki visszavisz Adorába, nem sok maradt. Próbáltam én magam is az utat figyelni, de a sötétség és a fák árnyékai oly egyszínűvé tették az egész látképet, hogy képtelen voltam megmondani hol is járunk. Egy apró, de annál élesebb kanyarnál, amikor a ló ösztönösen került ki egy bokrot valószínűleg, akaratlan is hátradőltem a férfi mellkasának. Sokkal kényelmesebb volt így utazni, ráadásul valamennyire melengetett testével és valóban jólesett kihűlt karjaimat mellkasához nyomni.
- Kérlek Devon, szükségem van ruhákra, tényleg kényelmetlen hálóruhában lovagolni.
Próbálkoztam utoljára, kivételesen megkérve őt, hátha mégsem volt minden hazugság, amit felém mutatott az évek alatt és igenis van benne valami abból a férfiból, akit megismertem.
|
Hallottam, ahogy a hercegnő felcsattan, s valószínűleg az, hogy hátat is fordítottam neki, még jobban megsértette, mint maga a tény, hogy elraboltam, vagy a szavak, amiket az előbb a számon kiejtettem. De nem foglalkoztam mindezzel. Próbáltam elnyomni magamban minden érzelmet, hiszen ilyen felesleges dolgokra nincs szükségem ahhoz, hogy véghez vigyem küldetésemet. Bűntudat? Szánalom? Mégis mit tudnék kezdeni mindezzel? A már kialakult helyzeten mit sem változtatna az, ha kifejezném sajnálatomat a hercegnő iránt. Csupán képmutatás lenne, hiszen miattam történt mindez, én idéztem elő a történések eme fordulatát.
- Meglepődne, Hercegnő, ha tudná, hány igazi kém tartózkodik a fővárosban, s azok közül hányan állnak igazán közel a királyi családhoz - jegyeztem meg neki semleges hangon, még mindig háttal állva neki. Igaz, hogy nem töltöttem el pár évnél több időt az adorai királyság szolgálatában, így lehetetlen is lett volna, hogy minden kémet felfedezzek, hiszen azok valószínűleg jóval hosszabb ideje tartózkodtak ott, szinte már teljesen asszimilálódva, mégis elképedtem még én magam is, amikor egy rhonei vagy orlanthi - minden bizonnyal - kémmel futottam össze. Azonban még ennél is meglepőbb, hogy nemcsak a szomszédos királyságok érdeklődnek ennyire az adorai belügyek iránt, hanem sokkal távolabbi országok is - ezek közül csak egy Belpan, de láttam attariakat is, akik nem diplomáciai okokból tartózkodtak itt. A király pedig semmit nem tudott minderről...
Gondolatmenetem megszakadt, ahogy hirtelen éles fordulatot vettem, és egy kézzel elkaptam az égő gyertyát, amit a hercegnő fortyogó dühében felém vágott. Halkan felszisszentem, ahogy a láng megégette a tenyerem, magamban azonban csak nagyot sóhajtottam. Megértettem, hogy a hercegnő mérges és elkeseredett, nem lenne szabad azonban engednie, hogy ezek az érzelmek eluralkodjanak rajta, és meggátolják abban, hogy ésszerűen gondolkozzon. Ha jó uralkodó akar lenni, nem engedheti meg ezt a forrófejűséget, hiszen azáltal nemcsak a saját életét veszélyeztetheti, hanem az embereiét is. Mindenesetre, nem az én dolgom volt még ezen is aggódni. Azt viszont nem engedhettem, hogy elszökjön, ha már idáig elhoztam, így gyorsan letettem magam mellé a gyertyát, és kiléptem utána az ajtón.
Még éppen hogy csak átlépte a kunyhó küszöbét, én már mögötte is voltam, és erősen megragadva a felkarját rántottam őt vissza, megakadályozva abban, hogy még messzebb szökjön. Nem törődtem a sikoltozásával, mint ahogy azzal sem, mekkora fájdalmat okozok neki. Nem azért, mert örömömet leltem benne, mert élveztem, hogy gyenge és ártatlan lányokat bánthatok, egyszerűen szerettem volna, ha megtanulja a leckét, és többet nem fordul elő ez. Igazán megkönnyítené vele mindkettőnk dolgát.
Mikor azonban másik kezét meglendítve megpróbált megütni engem, nem tehettem mást, mint jobban hátra csavarni a karját, ezáltal testét előre feszítve tartani. Látszólag azonban még ez a fájdalom se szegte harciasságát, ugyanis ezt követően erősen a lábamra taposott, mire halkan felszisszentem, de szorításom nem gyengült, pont ellenkezőleg, sokkal erősebb lett.
- Hercegnő, nem akarom elkeseríteni magát, s véleményem szerint Ön is rájött volna már helyzete kilátástalanságára, ha egy percre lenyugodott volna, de bárhogy próbálkozik, nem fog tudni elmenekülni. Tudja, senki nem hinne magának, ha azt állítaná hercegnő. Még a fővárosban is csak kevés ember ismeri az arcát, dísz kíséret nélkül, egy szál hálóingben pedig más országokban előbb néznék... - Itt egy pillanatra elgondolkoztam, ugyanis nem mondhattam neki azt, amit eredetileg terveztem, hiszen az egyértelmű sértés lett volna az irányában, így valami finomabb megfogalmazás után kutattam, azonban jobbnak láttam, ha inkább sokkal általánosabban fejezem ki magam. - valami másnak.
Miközben nyugodt hangon beszéltem hozzá, sikerült mozgolódása ellenére is elkapnom a másik kezét is, így már egy kézzel szorítottam össze két csuklóját, míg ledobva a hátamról mindent, szabad kezemmel előkotortam a zsákból egy erős kötelet, s azzal gyakorlott mozdulattal, erősen összekötöztem hátul a karjait. Természetesen igyekeztem nem túl durva lenni vele, de már rájöttem, a finomkodással nem érek el nála semmit.
- Sajnálom, Hercegnő, de a küldetésem szigorúan titkos, nem beszélhetek a részletekről - mondtam neki, miközben újból felkaptam a hátamra az összes felszerelésünket, majd eloltottam a gyertyát, és aprót lökve a hercegnőn, elindultam kifelé. A ló nem állt messze tőlünk, így nem kellett túl nagy utat megtennünk, s Kriemhilde hercegnőnek se juthatott eszébe semmilyen újabb szökési terv.
A lovamhoz érve gyorsan feltettem rá a felszerelésünket, majd - mivel a hercegnő szemmel láthatóan nagyon elgondolkozott - különösebb ellenkezés nélkül fel tudtam kapni és tenni őt a ló hátára. Gyorsan felpattantam mögé, majd ismét lassú ügetésre ösztökéltem Feront, s elindultunk kifelé az erdőből.
Tisztában voltam azzal, hogy a főutat nem használhatjuk, hiszen az emberek ott keresnének minket először, éppen ezért még korábban felfedeztem az erdő minden egyes szegletét, ezáltal olyan ösvényekre lelve, amit valószínűleg nagyon kevesen ismernek. Arról nem is beszélve, hogy a sűrűn nőtt fák miatt egy nagyobb csapat csak nehézkesen tudna közlekedni, nemhogy még harcot is kezdeményezni velünk. Gondosan választottam ki az Adorából kivezető utunkat. Ha minden jól megy, egy jó darabig nem fogunk emberekkel találkozni.
Gondolatmenetemből egy apró fájdalom zökkentett ki, ami a hasamból jött. Egy gyors pillantást vetettem az említett testrészemre, így megpillantottam a hercegnő kezeit, ahogy éppen a hasamat csipkedik. Egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat.
- Hercegnő, tudom, hogy Önnek most nagyon kényelmetlen ez a helyzet, de könnyítse meg mindkettőnk dolgát, és hagyjon fel ezekkel a gyerekes csínyekkel. Az előbb valószínűleg nem voltam elég érthető, így most ismét elmondom. Próbálkozhat bármivel, de azzal csakis a saját kényelméből fog veszíteni. Ha nem próbált volna meg megszökni, nem kellett volna ilyen csúnyán hátrakötöznöm a kezeit, s ha még egyszer megpróbálja megcsípni a hasamat, kénytelen leszek ismét leütni Önt. Nem szeretném bántani, de nem hagy másik lehetőséget - magyaráztam neki érzelemmentes, hideg hangon, csakhogy ezzel is egyértelművé tegyem a számára, nekem igazából mindegy, hogyan dönt, én megteszem azt, amit kell a gyorsabb és könnyebb továbbhaladás érdekében.
|
Döbbenten álltam a férfit bámulva, s meglepettségemnek egyetlen oka volt csupán: teljesen figyelmen kívül hagyta a szavaim. Ugyan az a jól ismert arc és hang, de a mondandója, a stílusa teljesen más volt. Szinte fel se fogtam a szavait, olyannyira vérig sértett a stílusa, hogy egyből felcsattantam.
- Ha jól értelmezem te most fenyegetni mersz engem? Te, egy belphani kém, egy utolsó áruló?!
Csattantam fel ökölbe szorítva ujjaim testem mellett, de amikor még hátat is fordított nekem, eltátottam a szám. Ez a férfi.... Teljesen semmibe vesz! Olyan nyugalommal tesz-vesz, mintha nem tartana attól, hogy hátbaszúrom, vagy tényleg elszökök! Nem is tudom mit képzel ez magáról, mikor pontosan tudja, hogy milyen jártas vagyok én magam is a fegyverforgatásban. Bár az is igaz volt, hogy sehol nem hevert éppen egy íj vesszőkkel, de még csak egy árva kard sem. Leszámítva azt, ami Devon oldalán fityegett, ahhoz pedig tényleg nem voltam elég erős, hogy egy férfit így egyedül lefegyverezzek. Felszisszentem magamban ajkaimra harapva és fortyogó dühvel tekintettem körbe a puritán viskóban, s a hozzám legközelebb álló égő gyertyát azonnal megmarkoltam és gondolkodás nélkül indultam meg felé, hogy a lehető legközelebbről vágjam hozzá, így legyen esélyem arra is, hogy elfuthassak az ajtó irányába. Semmi másra nem gondoltam jelenleg mint arra, hogy Devon megérdemli amit kap, sőt még többet is! Nem akartam belegondolni előbbi szavaiba, még nem. Túlságosan dühös voltam és ez a düh már is elfeledtette velem azt, hogy ez az egész lehet egy rémálom is. Pontosan olyan valóságos volt, de az álmok sosem voltak ennyire összefüggőek, hosszan tartóak. Pár percek, de többnyire csak villanások, hangok, érzések. Most viszont olyan mértékű düh fortyogott bennem, hogy még arra is képes lettem volna, hogy karddal támadjak a férfira! Elárult engem, és még fenyeget is, van képe úgy viselkedni, mintha a hátbatámadása természetes volna! Mintha azok az évek, amiket együtt töltöttünk neki semmit sem jelentettek volna! Erővel hajítottam el felé a gyertyát, de onnantól felé se tekintettem, csak is a nyitott ajtó lebegett a szemeim előtt, de éppen hogy csak kiértem rajta, egy erős kéz szorította meg felkaromat és rántott vissza.
- Eressz el! Ne! Azonnal eressz el Devon!
Sikítottam, amint megéreztem, hogy elveszítem egyensúlyom. Szabad kezem, amit nem fogott ösztönösen is ütésre emeltem, hogy felpofozzam, de még mielőtt akár csak lendíthettem volna a karom, a férfi hátracsavarta kezem ezzel testemet előre feszítve, ő pedig továbbra is a hátam mögött állt karomat szorongatva.
- Ez fáj, eressz el!!
Sziszegtem aprón előre hajolva, de lábammal erősen övére léptem és folyamatosan próbáltam kiszabadítani karomat, amivel csak azt értem el, hogy még erősebben szorított és úgy éreztem lassan eltöri a kezem, ahogy így hátra csavarta.
- Ezt még nagyonnn meg fogod bánni. Csak nem képzeled, hogy feltűnés nélkül elcipelhetsz Belphanig és senki nem fog a keresésemre indulni? Tényleg azt hiszed, hogy auu chh tényleg azt hiszed, hogy útközben sem fogunk senki olyannal találkozni, aki ne akarna segíteni egy bajbajutott gazdag hercegnőnek?
Emelt hangon beszéltem, mert muszáj volt. Úgy éreztem ha nem teszek semmit csak csendben tűröm, felrobbanok. Félelem? Az még mindig nem volt bennem egy csepp sem, s ez miatt még inkább haragudtam önmagaram. Józanul kéne viselkednem, gondolkodnom, és a józan ész azt diktálja, hogy igenis féljek tőle, hiszen férfi, aki sokkal erősebb nálam és nincs semmi oka arra, hogy ne okozzon fájdalmat nekem. Mégsem tudtam ezt róla elképzelni, még mindig nem, ezért megvetettem magamat és őt is. "Örülhetsz Devon, megérte évekig mellettem lenned.." Ez mind ennek volt köszönhető, az éveknek, hogy azt hittem, megismertem őt. És most túlságosan nehéz volt egyik pillanatról a másikra másnak látnom őt. Hangosan szisszentem fel, ahogy tovább rángattam a kezem, de minden próbálkozásom ellenére végül elkapta jobb karomat is és hátrafeszítette.
- Ne merészeld...
Pihegtem az erőlködéstől, s vállam felett pillantgattam hátra, így láttam meg, hogy valóban előkerült egy kötélféleség, amivel gyors, de annál erősebb és határozottabb mozdulatokkal összekötözte kezeimet csuklóimnál fogva.
- Élvezed igaz? Talán mindig is arra vágytál, hogy megkötözhess egy hercegnőt? Adora semmit nem ártott Belphannak!
Dühösen rángattam a karomat, de majdnem orra estem, ahogy előre lökött az egyetlen ló felé. Elhallgattam és homlokomat ráncoltam, de amikor megértettem mi is a szándéka, ismét elnyílt a szám. Én biztosan nem fogok engedelmesen ülni vele egy lovon, miközben épp elrabol! Sejtettem, hogy nem fogja elárulni igazi szándékát, de valóban nem értettem mire fel ez az egész. Mivel egyetlen örökös voltam, édesapám ugyan úgy nevelt, mint egy fiút, így tudtam mindent, amit egy herceg tudna az én koromban. Az egyetlen különbség a fizikai erő hiánya volt, de azt szerencsére kompenzáltam ésszel, fortélyal és ravaszsággal. Még akkor is, ha jelenleg nem voltam képes tisztán gondolkozni tudtam, hogy meg kell nyugodnom, túl kell tennem magam Devon árulásán és a lehető leghamarabb meg kell találnom az indítékokat, összefüggéseket és a bosszúm módját. Belphan egy elég távoli királyság és biztos voltam benne, hogy semmilyen összetűzésben nem áll apám Alan király Sevell királlyal. Egy pillanatra megdermedtem és még azt is hagytam, hogy Devon feltegyen a lóra. "Mi van ha nem is a király parancsára cselekszik Devon?" Akkor.. a helyzetem még reménytelenebb, mint elsőre hittem volna. Az egyszerű alantas bűnözőket nem köti még csak a nemesi vér sem, nem lehet őket háborúval fenyegetni, nem lehet rájuk az országukon keresztül nyomást gyakorolni, mint egy királyra. Ha pedig csakis pénzért tenné, nem kellene egészen Belphanig hurcolnia engem. Csendben ültem a lovon hátrakötött kezekkel lehajtva fejem kavargó gondolataimmal társalogva, de nem állhattam meg, hogy ne fúrjam ujjaim a mögöttem ülő Devon hasába. Szükségem volt rá, hogy beszéljen, szükségem volt válaszokra, vagy legalább apró elejtett nyomokra, vagy úgy éreztembe teljesen belezavarodok a találgatásokba.
|
Nem akartam, hogy az idő előny amit sikerült nyernem, eltűnjön azáltal, hogy túl soká időzők a felszerelés összekészítésével, ugyanakkor azzal is tisztában voltam, ha elkezdek kapkodni, akkor sokkal több értékes percet pazarlok el ügyetlenségemmel, mintha lassú, gondos mozdulatokkal pakolnék össze mindent. Természetesen igyekeztem minél előbb végezni, hiszen az is félő volt, a hercegnő hamarosan felébred, még nehezebbé téve az elindulást számunkra. Nem akartam túl erőszakos vele lenni, hiszen mégis csak egy nő volt, ráadásul a hercegnő, de bevallom, az, hogy visszafogtam magam vele szemben, csak több hátránnyal járt, mint előnnyel. Ezen mindenesetre már kár rágódni. Ami történt, az megtörtént. Talán jobb előbb túl esni ezen a beszélgetésen.
Felcsatoltam a derekamra a hosszú kardom mellé egy rövidet is, ezen kívül több tőrt is elrejtettem a ruhám alatt, hiszen soha nem lehet tudni, hány ellenféllel kell szembenézni, az pedig egyértelműen hátrány lenne, ha fegyver nélkül maradnék. Ilyen módon csatoltam az alkaromon lévő szíjhoz is egy tőrt, a csizmámba is elhelyeztem egyet, valamint a derekamhoz is tettem egyet, habár az látható helyen volt, de legalább könnyen előrántható volt.
Mikor megvoltam a felfegyverkezésemmel, elővettem a hátizsákot, amibe igaz, hogy tettem már egy-két dolgot, de jobb szerettem, ha minden rendben van, és nemcsak össze-vissza bedobálva. Az élelmiszereket helyeztem legalulra, amik kizárólag olyanok voltak, amik kibírják a hosszú utat anélkül, hogy megromlanának - szárított hús, kétszer sült leginkább, de ezen kívül voltak nálam még gyümölcsök is, bár azokat a zsák tetejére terveztem tenni, nehogy összenyomódjanak. Az élelmiszer után, ami már kitöltötte a zsák nagy részét, jöttek a gyógyszerek - kötszer és néhány alapvetőbb gyógynövény, amiből még én is tudok gyógyfőzetet készíteni -, közéjük újabb tőröket csúsztattam, majd az erszény, amiben a hercegnő pirulái voltak. Végezetül pedig a két kulacs, teli vízzel, és már készen is voltam. A pénzes erszényemet magamnál tartottam, hiszen onnét kevésbé volt valószínű, hogy ellopják, mintha azt is zsákban rejtettem volna el.
Éppen végeztem minden pakolással, amikor mozgolódni hallottam a hercegnőt, ami egyet jelentett azzal, hogy felébredt. Az első halk és kissé rémült kérdésére megfordultam, felfedve magamat előtte. A meglepettség, ami az arcára kiült, elárulta nekem, hogy rám számított a legkevésbé, amit valamilyen szinten meg is tudtam érteni. Hiszen az elrablója nem volt más, mint egy a testőrei közül, ráadásul onnét is a hűségesebbek közül. Nem hibáztattam azért, amiért volt oly naiv és megbízott egy teljesen ismeretlen férfiban, ugyanakkor semmilyen okot nem adtam arra, hogy ennyire a bizalmába engedjen. Én mindig csak a kötelességemet végeztem, megnyílni soha nem nyíltam meg neki - soha nem árultam el magamról semmit, s amit mondtam is, az is hazugság volt.
Azt hittem, semmit nem fogok érezni, hogy teljesen hidegen fog hagyni az, hogyan viselkedik majd ezután velem a hercegnő - de a megvetéssel és gyűlölettel teli tekintete valahogy mégis szíven szúrt. Helyes cselekedet volt eleget tenni fiúi kötelességemnek, és elrabolni a hercegnőt?
A bizonytalanság, ami egy pillanatra rám tört, rögtön tova is szállt, amikor megláttam, a hercegnő az ajtót nézi, minden bizonnyal azt mérlegelve, hogyan tudna kikerülve engem megszökni. Igen, minden bizonnyal helytelen cselekedet volt, ugyanakkor én első sorban Belpan királyának fia vagyok, mégha törvénytelen is, s csak másodsorban az adore-i hercegnő testőre. Nem kérdés, melyik kötelességemnek kell eleget tennem.
- Nem ajánlom, hogy megpróbáljon megszökni, Hercegnő - szólaltam meg érzelemmentes hangon, miközben fagyos tekintettel pillantottam az arcára. - Parancsot kaptam arra, hogy elvigyem Önt Belpanba, arról azonban nem rendelkeztek, hogy sértetlen is legyen.
Hagytam, hogy a mondatom lógjon a levegőben köztünk, hogy a hercegnő is megértse, mire akarok kilyukadni ezzel. Reméltem, hogy nem lesz oly bolond, hogy mégis megpróbáljon megszökni, engem arra kényszerítve, hogy erőszakhoz folyamodjam. Nem szerettem volna bántani őt, de ha kell, akkor megteszem.
- Eldöntheti, hogy mint fogoly, megkötözve akarja megtenni ezt az utat, vagy ennél barátságosabb módon. Ha az előbbit választja, csak akkor próbáljon meg megszökni, de akkor készüljön fel arra is, hogy többet nem fogok kesztyűs kézzel bánni magával - feleltem, majd mondandóm végére hátat fordítottam a hercegnőnek, hogy még az utolsó simításokat elvégezhessem. Két pokrócot összetekertem, a hátamra kaptam nemcsak a zsákomat, hanem egy íjat, s egy nyilakkal teli tobozt is, majd mivel összeszedtem minden szükséges dolgot, elindultam kifelé a házból.
|
Amit éreztem az mindössze a tarkómba nyilaló fájdalom volt, mely ugyan kezdett elhalványulni az egyre erősődő lüktető fejfájás mellett, amitől végül is aztán lassan kinyitottam a szemeim. Egy másodpercre szentül hittem, hogy a hálószobámban vagyok és egy oly nagyon kívánt álomtalan álom után pislogok fel a sötét mennyezetre. Egy hiba volt csak. A mennyezetnek nem kellett volna sötétnek lennie, hiszen a piruláknak köszönhetően, ha sikeresen elnyomják a rémálmokat, akkor teljes öntudatlanságban alszom végig az éjszakát, kizárólag csak is reggel ébredve fel. Egyszer kétszer megesett, hogy Valda intelmei ellenére kétségbeesett félelmemben a kelleténél több bogyót nyeltem le, s másnap délben is alig bírtak felébreszteni a szobalányaim. Most viszont a tarkómba nyilaló éles fájdalom, a hűvös levegő és a sötétség keltett bennem egyre nagyobb félelmet. Lassan ültem fel, mert éreztem, ha gyorsabban mozgok még visszaszédülnék, azt pedig egy ilyen helyzetben semmiképp sem engedhettem meg magamnak. Halk motoszkáló hangokra lettem figyelmes, s most nem állhattam meg, hirtelen mozdultam a hang irányába tekintve, csupasz talpaim lecsúsztatva az ágyról a jéghideg kőre.
- Ki van ott??
Gyengébbre és rémültebbre sikeredett a kérdés, mint szerettem volna. A helyszín másodlagos volt, hiszen úgyis az a fontosabb ki rabolt el és miért. Mert arra már rájöttem, hogy éppen hercegnő szöktetés folyik, csak hogy a hercegnő, vagyis az Én engedélyem nélkül. Próbáltam hozzászoktatni szemeim a félhomályhoz, de közben hiába kutattam emlékeim között, hogy rájöjjek mi is történt pontosan, a rémálmomon kívül semmi más nem jutott eszembe. Tétován megérintettem a tarkómat, bal kezemmel az ágyba kapaszkodva álltam fel és szemeim az alakon tartva simultam a falhoz, távol tőle.
- Miért .. - kezdtem volna az újabb kérdést arra vonatkozólag, hogy miért is ejtett foglyul, de a szavak bennem rekedtek. - Devon.. ?
Elhülve nyögtem ki a nevét annak a férfinak, aki egy volt hűséges testőreim közül, akikben megbíztam annyira, hogy éjszaka a szobám ajtaja előtt állva őrizzék álmomat, s ha úgy adódna, Valda után küldessenek. Szégyeltem az álmaimat, szégyeltem a reakcióimat rá, szégyeltem a rémült sikolyaim, a könnyeim, a zavart tekintetem, verejtékező homlokom, mindent. Pár kiválasztott hacost engedtem csak ilyen közel magamhoz, hogy így láthassanak, mert kiérdemelték a bizalmam, hogy másnap nem terjednek el rögvest a pletykák az egész országban a hercegnő labilis állapotáról. Nem tartottam magam olyannak, mindössze ... az én álmaim valahogy .. mások voltak, mint a többi emberé.
- Miért?
Most viszont nem is akartam mást kérdezni, ahogy felismertem őt, nem jutott más az eszembe, csak ez az egy szó. "Miért, miért teszi ezt? Miért pont Ő? Miért?" Nem olyannak ismertem meg, aki pénzért tenné, váltságdíjat remélve, bár az is igaz volt, hogy ő volt a legfiatalabb a személyes testőreim közül. Valószínűleg .. félreismertem. Ez a tény pedig nagyobb fájdalmat okozott, mint a tarkómra mért ütése. Elfutott a méreg, a düh, hogy képes volt kezet emelni rám, képes volt elhurcolni, képes volt .. elárulni! Ujjaim ökölbe szorultak és elfordítottam róla a tekintetem lehajtva a fejem, mert nem akartam látni őt. Pont azért, mert ő fiatalabb volt, mint a többi testőröm, korombeli, pont ezért kezdtem őt közelebb érezni magamhoz. Vele tudtam olyan dolgokról beszélgetni, amiket a cselédekkel nem oszthattam meg, barátok pedig .. Ugyan, egy hercegnőnek nincsenek barátai. Nincs olyan ember, aki ne önös érdekből közeledett volna, hát Devon-t miért tekintettem kivételnek?
- Ha most rögtön visszaviszel még talán megtarthatod a fejedet.
Szemeim az ajtóra villantak, s bár fogalmam sem volt hol lehetünk a kunyhó közelében álldogáló ló prüszkölő hangja hallatán körülfont a remény, én pedig erősen megmarkoltam. Ki kell kerülnöm a férfit, hogy az ajtóhoz férhessek, a lelkemet ráérek később is ápolgatni.. Talán, mert Ő állt velem szemben, még csak félelmet sem voltam képes érezni, ezért pedig dühös voltam magamra. Szemmel láthatóan Ő nem az a Devon volt, akinek hittem, hát nem is kellene úgy tekintenem rá. Az árulása után kellően bebizonyította, hogy nem bízhatok meg benne, ahogy abban sem, hogy ezek után is olyan tisztességesen és előzékenyen fog velem bánni, mint a kastélyban .. Nem, az csak egy kép volt, egy álarc, amit mutatott felém, mindenki felé, s most itt álltam szemtől szemben az igazi Devon-al és fogalmam sem volt ki ez a férfi. Egy pillanatra .. egy egészen rövid, de annál folytogatóbb pillanatra felvetült bennem a kérdés: Mi van ha ez az egész egy újabb rémálom?
|
Felszisszentem magamban, ahogy a szobába belépve két alak körvonalát vettem észre a hercegnő ágya körül - az egyik minden bizonnyal maga Kriemhilde hercegnő lehetett, a másik pedig a testőre. Hallottam pletykákat arról, hogy a hercegnőnek gyógyszert kell szednie álmai miatt, azok ugyanis olyan szörnyűségesek, hogy képtelen aludni miattuk. Ha az információim pontosak, akkor az édesanyja is ugyanezzel a "betegséggel" küzdött, s valószínűleg a Lelkek kardjával lesz kapcsolatban. Sajnálatos módon annyira nem álltam közel a hercegnőhöz, hogy nekem bármikor is meséljen ezen álmairól, de azt is megmerném kockáztatni, hogy soha senkinek nem árult el róluk semmit, még Valdának sem. Néha azonban, amikor éppen az én feladatom volt egész éjjel itt állni és a biztonságára vigyázni, hallottam sikoltva, izzadságban úszva felébredni, s ilyenkor mindig el kellett menni szólni Valdának, hogy jöjjön, nézze meg, hogyan van a hercegnő. Minden bizonnyal most is valami hasonló történhetett - csakis ezzel tudtam megmagyarázni azt, hogy a két testőr közül miért csak az egyik volt itt, és hogy az mit keresett az ébren levő hercegnő mellett. Számomra viszont ez nem jelent semmi jót, csak váratlan bonyodalmakat. Tényleg sietnem kell.
Nesztelen léptekkel közelítettem meg az ágyat, teljesen az árnyékba húzódva, jól kikerülve az ablakon beszűrődő halovány holdfényt, ami rögtön leleplezett volna, ha hagytam volna rám vetülni. Odaérve a célomhoz, egy erős, jól irányzott ütéssel tarkón vágtam a testőrt, aki ennek hatására egyből ájultan esett össze, majd egy másodpercnyi habozás nélkül megtettem ugyanezt a hercegnővel is (habár nála azért próbáltam finomabb lenni, és csak akkorát ütni, aminek következtében még elveszti az eszméletét, de nem okoz neki komolyabb fájdalmat). Tudtam, hogy a másik testőr bármelyik percben itt lehet Valdával a nyomában, így sietnem kellett. A hercegnő öltözőasztalához lépve az összes hirtelen talált gyógyszert bedobtam egy kis erszénybe, amit az övemre tűztem, majd a szekrényéhez lépve előkerestem egy egyszerű szabású, zöld színű köpenyt, hogy azzal beteríthessem a hercegnőt, elrejtve a kíváncsi szemek elől (no meg mert hálóruhában megfázott volna, ez pedig egyértelműen hátráltatott volna minket az utunk során).
Megszerezve mindent, amire szüksége lehet később a hercegnőnek, újra odaléptem az ágyhoz, és a kezemben tartott köpenyét gyorsan ráadtam, a csuklyáját mélyen az alvó arcába húztam, majd felkapva a karjaimba kifelé vettem az irányt. Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy a másik testőrnek még csak nyoma sincs a hercegnő lakosztálya körül, így feltűnés nélkül eltűnhettem innen.
A palotából kifelé menet szerencsére csak párszor ütköztünk bele a járőröző katonákba, akik elől még el tudtam bújni, így nem volt szükség arra, hogy erőszakhoz folyamodjak. Miután pedig letértem a cseléd útvonalakra, ahol ilyenkor a kutya sem jár, már nem kellett amiatt aggódnom, hogy bárki észrevesz, habár azért az éberségemből nem adtam, s ugyanúgy siettem kifelé. Hiszen, ki tudja, hol és mikor bukkan fel a másik testőr - abban ugyanis biztos voltam, hogy már megtalálta az eszméletlen társát, és a hercegnő keresésére indult. Minden esetre, nem bukkant ránk, ugyanis zökkenő mentesen sikerült elhagyni a palota falait.
A lovam még mindig ott állt, ahol megérkezésemkor kikötve hagytam, ami szintén arra utalt, hogy senki nem vette észre érkezésem. Valahogy... ez túl könnyű volt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, az adore-i királyság védelme valóban ilyen gyenge, hogy ilyen könnyűszerrel el tudtam rabolni a hercegnőt, vagy csupán az én tervem és elővigyázatosságom volt túl jó. Nem voltam soha elszállva magamtól, és tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy a tervem csupán arra épült, amit az utóbbi évek során kiismertem a rendszerből - egyáltalán nem volt benne semmi különleges. Azt azonban el kellett ismernem, hogy már jó ideje nem támadt egy szomszédos ország sem Adore-ra, így teljesen érthető, hogy maga a király is elkényelmesedett és engedett a védelmén. Számomra azonban pont ez volt a kedvező.
A hercegnő testét rátettem a lovam hátára, amíg én gyorsan eloldoztam a kötelet, majd sietősen felültem én is a nyeregbe, majd a kantárt megragadva enyhén megütöttem a lábammal a ló oldalát, ezáltal indulásra késztetve, később pedig gyors vágtára ösztönöztem, hogy mielőbb elérjük a városfalat és végre elhagyhassuk a fővárost.
Még ekkor se bíztam semmit a véletlenre, így a legismeretlenebb utakon keresztül haladtunk, véletlenül sem a főutat használva, ahol először keresnének minket a katonák. Akadályba pedig most sem ütköztünk, így zökkenőmentesen elértük az északi városkaput, ahol a mai őr egy belpani kém volt. Meglepődne az ember, ha tudná, valójában hány kém is tartózkodik egyes királyságokban, s habár mondhatni viszonylagos béke uralkodik (természetesen már, ahol), igazán egyik király sem bízik meg a másikban, és jobbnak látják, ha kémeket alkalmazva többet megtudnak a királyság belpolitika ügyeiről. Engem természetesen ez soha nem érdekelt, de tudatosan választottam a mai éjszakát arra, hogy elraboljam a hercegnőt, hiszen így lefizetés nélkül kiengednek minket.
A kapuhoz érve leadtam az előre megbeszélt jelet, így perceken belül ki is nyílt előttünk a vaskapu, amin még azelőtt átszáguldottam, hogy teljesen kinyílt volna. Habár a számításaim szerint teljes mértékben időben voltunk, de egy hiba bármikor becsúszhat, ami sok esetben végzetes is lehet, én pedig nem szerettem a véletlenre bízni semmit.
A fővárost elhagyva egy rövid ideig a főutat követtem, majd hirtelen balra rántva a kantárt letértem az útról, és az erdőben haladtam tovább. Természetesen ekkor már csak laza ügetésben haladtunk, mert nem szerettem volna, ha a sötétben lábát töri a lovam, mi pedig nagy hátrányba kerülünk amiatt, főleg, hogy még be kellett térnem abba a kis kunyhóba, ahová már elkészítettem minden szükség felszerelést, ami hasznomra válhat a hosszú út során.
Nagyjából egy órányi lovagolás után, mélyen az erdőben leltem rá a titkos kunyhómra. Megállva az ajtó előtt első dolgom az volt, hogy a lovamat kikössem az egyik közeli fához, majd a hercegnőt a karjaimba véve beindultam a házba. Nem volt túl nagy, egy helyiségből állt, de a számomra ez is tökéletesen megfelelt, hiszen csak raktározói szerepet töltött be.
A hercegnő testét letettem arra az ágyra, amit direkt erre a célra szereztem be, majd mivel még mindig eszméletlen volt, hátat fordítva neki elkezdtem egy hátizsákba belepakolni mindazt, amiket külön válogattam még a mai nap folyamán. Ezek pedig különböző fegyverek voltak, amiket a ruháimban is elrejtettem, élelem, két kulacs teli vízzel, a megspórolt pénzem, némi gyógyszer és hasonló apróságok.
|
Egy újabb csodálatos nap, ami után az emberek mosollyal az arcukon térhetnek nyugovóra, de számomra a lemenő nap fénye csak rettegést hozott magával amióta az eszemet tudom. Akármennyi nevetés, boldogság is jutott ki nekem, ahogy az égitestek lassan váltották egymást, úgy vitte magával ezeket a meleg érzéseket a fény, helyette görcsös rettegést ültetve el gyomromba, aminek eltüntetésért igen keményen meg kellett dolgoznom, amikor a nap újra előbukkant, én pedig felébredtem álomtalan álmaimból. Már amikor volt ilyen szerencsém, hogy csak a sötétséget láttam, a véres érthetetlen, kusza képek helyett. Volt egy időszak, amikor felerősödtek ezek az álmok és a villanások lassan egésszé kezdtek összeállni, mintha csak én magam is ott lennék és úgy szemlélném a történéseket, ezek voltak a legszörnyűbbek. Olyan háborúk, amelyket sosem láthattam, amelyekre sosem emlékezhettem, olyan emberek, akiket sosem ismerhettem és minden annyira .. valóságosnak hatott. Atyám már gyerekkorom óta szívén viselte lelki állapotomat, ezért is bátorított mindig, hogy bizalommal keressem fel a királyi gyógyítót, Valdát. Az asszony a születésemnél is segédkezett és azóta is ő foglalkozik az egészségemmel. Ahogy édesanyám úgy én is szedem azokat a gyógynövényből készült pirulákat, amiket készít, hogy nyugodtabbak legyenek az álmaim. És mégis, ennek ellenére vannak időszakok, amikor felerősödnek a rémálmok és olyannyira elviselhetetlenekké válnak a maguk valóságosságával, hogy sikoltva ébredek fel, iszonyatos fájdalmat érezve a mellkasomban. Titkon irigyeltem édesanyámat, amiért neki hatásosnak bizonyultak a gyógynövények, és egyre többet gondolkodtam azon, hogyan lehet a rémálmokat örökölni? Legalábbis Valda mindig ezzel magyarázta, hogy nekem is szednem kell őket, mint annak idején édesanyámnak, akinek talán már nem is lenne muszáj, viszont megértem, hogy nem akar kockáztatni. Néha én is szívesebben nyelném le a dupla adagot, csak hogy megkíméljem magam az éjszakától. Nem szerettem. Nehéz volt elmagyarázni miért, hiszen ezek "csak" rémálmok, de .. amikor álmodom, tényleg ott vagyok. Érzem a szagokat, a légmozgást, a hőmérsékletet és .. a fájdalmat.
Halványan remegő ujjakkal nyúltam ki a pipere asztalomon lévő kis dobozomért, amiben a pirulákat tartottam. Csak egyetlen gertya égett, a szolgálók már rég távoztak, de én még mindig az asztalomnál ültem a türköben szemlélve magam, s addig fésülgettem a hajam, amíg a láng meg nem rezdült és fénye gyengülni nem kezdett. Akkor végre rászántam magam, hogy lenyeljem a kis bogyót és lehunyva szemeim kérleltem az égieket, hogy ma éjszaka is hasson Valda csodaszere és álomtalan álomban lehessen részem, azzal elfújtam a kis gertya csonkot és nyugovóra tértem.
A hátamon éreztem, mintha csak a hideg kőpadlón feküdnék, pedig biztos voltam benne, hogy nem így van. Rossz érzés lett urrá rajtam, nem akartam kinyitni a szemeim. Feltámadt a szél, hallottam a hangját, ahogy oszlopok között süvít át halkan sikoltva, míg el nem éri testem, amitől libabőrössé válnak csupasz karjaim. Megmozdítottam ujjaimat. Körmeim durva kövön csikordultak meg. Újra és újra végighúztam őket rajta, a szívverésem egyre gyorsabb lett, levegő után kapkodtam, míg végül fel nem sértettem az egyik ujjam a durva kövön. Nem bírtam tovább, kipattantak a szemeim és egy ismeretlen mennyezetet pillantottam meg. Rémülten fordítottam oldalra a fejem, s amint tudatosult bennem, hogy egy oltáron fekszek, felsikoltottam.
- Neeee!
Erős kezek markoltál meg a vállamat és ráztak meg oly erővel, aminek nem tudtam ellenállni és eddig ólomsúlyúnak érzett szemhéjaim hirtelen engedtek az akaratomnak.
- Hercegnő nyugodjon meg, csak egy álom volt! Itt biztonságban van!
Zihálva, remegő kezekkel nyúltam ki és markoltam meg testőröm erős karjait, de rémült kapkodó tekintetem össze-vissze járt. Nem tudtam csak egy valamire koncentrálni, mindent látni akartam, hogy megbizonyosodhassak róla, ez az én szobám és nem fekszek azon az oltáron. Ismét. Ez már.. már egyszer megtörtént, csak hogy akkor más alakok is álltak az oltár körül és vérüket csepegtették rám. Most viszont .. ledermedtem egy pillanatra, ahogy zakatoló elmémmel felfogtam; álmomban megsértettem magam. Arcom elé kaptam tenyerem és a kis vérző seb láttán sikolyra nyíltak ajkaim, de a sírás torkomat folytogatta.
- N-nem nem lehett..
Lehelni tudtam csak a szavakat, nem is figyeltem a testőröm szavaira, agyam fájdalmasan pörgette a gondolatokat bármennyire is akarta őket kizárni szívem, képtelen voltam kikapcsolni, megnyugodni. Egy árnyat pillantottam meg kapkodó tekintetemmel, de éppen csak, hogy pislogtam egyet, testőröm eltűnt a szemeim elől én pedig éles nyilalást éreztem tarkómban mielőtt elsötétült volna minden..
|
Kop-kop. Egyedül az eső egyenletes kopogása volt az, ami megtörte a palotára telepedett csendet. A folyosó, amelyen egyre beljebb haladtam, kongott az ürességtől, csak úgy, mint valószínűleg mindegyik másik. Bár, ez annyira nem is meglepő, hiszen jócskán elmúlott már éjfél. A cselédek és egyéb szolgák szintén befejezték a napi teendőiket, és nyugovóra tértek, hogy majd a Nap első fénysugarával ismét talpon legyenek és folytassák elölről a munkájukat. Egyedül az a néhány őr volt még mindig ébren, akikre a ma esti járőrözés jutott – ezekből azonban nem volt túl sok, a királyi család, sőt, senki sem számított semmilyen támadásra, ami miatt szükségessé vált volna még több katona alkalmazása e célra. Rajtuk kívül persze még a testőrök közül kettő is jelen szokott lenni mindig, hogy egész éjszaka őrizzék a szobában levők álmait. Mint a hercegnő egyik személyes testőre egyáltalán nem volt meglepő, hogy én is még ilyen késői órában a palotában tartózkodom, habár a mai műszak nem rám jutott. De nem várhattam tovább. Még sok évvel ezelőtt, amikor először Adore földjére tettem a lábam, egy bizonyos cél vezérelt. Egy cél, amelyet talán végre véghez is vihetek – előtte azonban még meg kell tennem egy fontos dolgot.
Habár senki nem vont volna kérdőre, ha a palota falai között császkálva találnak rám, én mégis igyekeztem észrevétlen maradni. Természetesen, tudtam, hogy ha sikerül zökkenőmentesen elvégeznem azt, amit elterveztem, akkor is én leszek az első számú gyanúsított, tekintve, hogy már nem leszek itt, mégis valamelyest könnyebb volt a lelkem valódi betolakodóként viselkedve, mintha kihasználtam volna az itteniek bizalmát és az elért pozíciómat.
Óvatos, de magabiztos léptekkel haladtam a folyosón, a lehető legjobban elfojtva lépteim zaját, mikor hirtelen közeledő fáklyákat pillantottam meg, amiket minden bizonnyal a járőröző katonák tarthattak. Gyorsan beugrottam a folyosó egyik elágazásába, miközben hátamat a falnak nyomtam, hogy minél jobban beleolvadhassak az árnyékokba. Reménykedtem abban, hogy a két férfi nem pont arra fog jönni, amerre én is voltam, ugyanis ez akkor azt jelentette volna, hogy bántanom kell őket. Fel voltam készülve erre, azonban ha idő előtt tűnnek el, akkor felhívtam volna magamra a figyelmet, és már nem tudtam volna olyan könnyen meglógni a hercegnővel együtt. Természetesen, nem lett volna lehetetlen még úgy sem, de meg akartam kímélni magunkat a felesleges komplikációktól.
Mikor a két őr elhaladt mellettem, kissé megkönnyebbültem, de nem engedtem még éberségemből. Elég egy rossz mozdulat, és észrevesznek – a fáklyák fénye ugyanis pont úgy esett rám, hogy ha akár egy tapodtat is mozdulok jelenlegi helyzetemből, akkor az árnyékom a két katona szeme elé vetül, s ha ők elég figyelmesek, kivehetnek belőle egy alakot. Csak azután léptem ki rejtekemből, mikor már a fáklyák által adott világosságot sem láttam, s újból félhomály telepedett a folyosóra.
Folytattam az utam a hercegnő lakosztálya felé, ezúttal azonban már gyorsítottam lépteimen, mert tartottam attól, ha túl sokáig húzom az egészet, kifutok az időből. Még hajnal előtt ugyanis a várost is messze magunk mögött kell hagynunk, ha azt akarjuk, hogy az üldözők ne találjanak meg. Igaz, sejtéseim szerint az előttünk álló feladatok közül még talán ez a legegyszerűbb – a kard megtalálása biztosan nem lesz egy könnyű menet még így se, hogy a jóslatok szerint a hercegnő álmaiban megjelenik a pontos tartózkodási helyével együtt. Mindenesetre, ennyire még nem kell előre rohanni.
Ahogy a hercegnő szobája felé közeledtem, úgy lassítottam a lépteimen, hiszen minden bizonnyal az ő ajtaja előtt is őrt áll két testőr, nekem pedig még ki kellett találnom, hogyan jussak be mellettük feltűnés nélkül. Már épp eszembe is jutott volna valami, amikor legnagyobb meglepetésemre üresen találtam a két őr pozícióját, s az ajtó kissé nyitva volt. Mégis mi történhetett itt? – tettem fel magamban a kérdést, miközben még óvatosabban, mint eddig, araszoltam a szoba bejárata felé, kezemet a kardom markolatán tartva, felkészülve egy lehetséges támadásra. Azonban semmi sem történt – akadálytalanul elértem a lakosztályt. Rossz érzésem volt, de nem törődtem vele, csak halkan kijjebb nyitottam az ajtót, hogy beférhessek a keletkezett résen, és beléptem.
|
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés